Elképesztő milyen történettel indult ez az év.
Nehezen szántam rá magam az írásra. Haldoklik a dolog. Már magamhoz sem tudok őszinte lenni. Se fölött, se alatt.
Októberi az utolsó poszt, akkor is jól meg akartam mondani, aztán elszállt, napolódott az ihlet.
Nem azért mert ne lenne téma,a téma az utcán hever, vagy bárhol, mert állítólag velem mindig történik valami, csak én érzem úgy, hogy az egyik nap olyan mint a másik.
De valójában nem. A mosolyogj és világ rád mosolyog, lehet, hogy igaz.
Talán nem is azért, mert kiemelkedően jól futottam neki a szilveszternek, talán akartam, hogy legyen már vége 2016-nak. Pedig aztán az is hozott izgalmat nekem bőven.
Bakancslistás terveim valósultak meg. Némelyiknél arra is rájöttem, hogy miért nem kell, vagy mégsem olyan, mint amilyennek elképzeltem.
Fenomenális átsztorizott éjszaka a testvéreimmel.
Nagyon tetszett. Az év utolsó napjait végigdumálni, aztán elaludni a vonaton hazafelé, mintha teleportáltunk volna, említette a kicsi.
Ja, jó lenne, ha teleportálni lehetne. Akkor többet találkoznánk talán.
Kicsi. Most lesz 18. Mennyi mindent máshogyan képzeltem erre az időszakra, már magamnak. Az élet meg nem. Érdekes.
Megint szétcsúszok. Nem kellene. Ennek az évnek a szava a Fókusz.
Nem, nem az RTL klubos, de akár az is lehet belőle, remélem nem valami
kékfényszerű sztorival, hanem mondjuk valami felemelővel.
Szóval ott tartottam, hogy kalandosan ért véget és indult ez az év. Ott töltöttem, ahol egész évben is.
Zsámbék, sok gyerek, tündérek, feltöltődés, fürdőzés a gyerekek huncut szemében és kacagásában, az eszmecserékben, a baráti szavakban azokkal az emberekkel, akikkel nem kell alakoskodni, akikkel önmagam vagyok,s lehetek. Aztán haza, egy kis sütés és végül, de nem utolsó sorban a kedvenc kocsmám, ami menedéket, vigaszt, nevetést, boldog perceket nyújtott egész évben.
meg kis vodkát és rozé hosszúlépést is.
Visszanéztem. NEM VOLT olyan hónap, hogy ne tértem volna be. Októberben a hónap lakója is.
Okosan másodikára egy nap szabadságot is kivettem, nem mintha megszakadnék a munkában. Nem jellemző.
Kötelességtudatból - vidéki lány, katolikus nevelés, szervilis jellem - harmadikán a hivatalban.
Megnézem már mi történt az elmúlt időszakban. Esküszöm még jól is esett csikorogtatni a fogaskerekeket a fejemben. Aztán mozi, az idei év minden Golden Globeját elhozó filmje. Jazzel, sok sok jazzel, a legjobb barátnőmmel.
Kell egy kabát. Régi már, ami van. Amúgy ragaszkodós típus vagyok, ez egy ajándékba kapott Ralph Lauren, ami nagyszerűen kiszolgált az évek alatt,
de mintha kinőttem volna...Nem hosszában, széltében. Sajnos. Ilyen ez a szelaví.
Kell egy kabát és ez idei első Pho leves,
ami egybeesett az első hóval is. Ócska szójáték, de azért posztoltam.
Lájkhajhász népszerűség.
Hosszúra nyújtom a sztorit, de igen, így mesélek. Ahogy a karácsonyi asztalnál ültem, rájöttem, hogy ez családi örökség.
Kabát dilemma megoldva,szerencsés leárazás és a beleszeretés kombinációja. Ha ezt másra is ki akarom vetíteni, akkor szinte mindenben olyasmire van szükségem, ami multifunkcionális, a kedvenc színemben kapható, melegít és jól áll ...
No comment.
Kabát eufória mellé kávé is jár. Gourmet napba belefér egy kávé is.
Tele a Kelet, akkor nincs más, legyen a Hadik, nagyon szépen átalakították.
Belépek.
A polgári nyugalmat vékony, harsány harmincas évei végén járó nő töri meg heves vonzás törvényei magyarázásával a vele szemben ülő, halkabb, erősebb testalkatú, nyugodtabb arcú nőnek. Kérdezem a pincért, hogy hová ülhetek. Mrs. Vonzás mellett szabad egy öt személyes asztal. Jelzem, hogy egyedül vagyok és csak kávéznék, mondják nem baj. Sajnos az ajtónak háttal foglalok helyet, így nem látom a jövés-menést, amit szeretek. Állítólag ez valami kontroll attitűd, nem tudom, így érzem jól magam. Majd ennek utána olvasok. Így állandóan forgolódnom kell, ha hallom, hogy nyílik az ajtó. Az egyik ismerős tulajra számítok, hogy majd belép, lehetne ez a formám, de ez csak hátsó gondolati szinten buzog. Próbálok "dolgozni", ami most éppen abból áll, hogy dolgokat adnék el a neten. Kicsi sikerrel, de megzavar Ms. vonzás heves győzködése, hangos káromkodásai. "Hallod, elsőre nem fogod elhinni, aztán #&@#&@ megérkezik a csoda."
Arcomat elrejtve röhögök és persze mindent kommentálok a tesómnak. Lassan elfogy a kávé. Ms. Vonzás és barátnője, - aki most kapta meg ajándékba A KÖNYVET, amitől egy életre megváltozik majd minden körülötte - távoznak.
Fellélegzek. Tényleg elcsendesül a hely. Szuper zene szól, ami mellett jó lenne írni is, de inkább a közösségi média ragad magával.
Nyílik az ajtó, ismerős hang, hátra nézek és lefagyok. Hirtelen 10 évet repülök vissza az időben.
2007 Balaton, Pince terasz és kiborítom az első rendelését annak a törzsvendégnek, aki minden este jön, jött a kedvesével és mosolygós szemével megváltoztatta a robotolós napokat a 13 - 14 órányi munkás vendéglátásban. Meseszerű nyár volt.
Kicsit akkor és ott beleszerettem a jó kiállású - talán - negyvenes, sikeres pasiba. Sajnos a csaja is szimpatikus volt, én meg csendben imádtam.
Remegő kézzel vittem a desszertet és ünnep volt, ha maradtak zárásig és lehetett velük beszélgetni,fröccsözni. Minden este ittunk.
Volt egy tétel, ami csak neki volt félretéve. Másnak nem adhattuk el és szóltak, ha jönnek, hogy dobjunk be belőle a hűtőbe.
Ott állt. Valami csendes helyet kért a pincértől, én meg csak bámultam. Elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg ő? Mégis csak eltelt, igen már 10 év.
Határozott léptekkel követte a pincért és eltűnt a másik terem irányába, ugyanaz az arc, ha lehet még sármosabbá tette az idő.
Többet akkor sem tudtam róla, mint hogy oda járt ebédelni, vacsorázni néha, hogy szereti a vizet, tudtam a foglalkozását és hogy milyen bort iszik
és milyen megnyugtató a hangja.
Remegő kézzel váltottam e-mailt a barátnőmmel, akivel együtt húztuk az igát a pincében. Hallod, hallod ez ő, nem hiszem el.
Tudta, hogy mit jelent nekem ez a látomás, nem egy visszatérő balatoni túrán üvöltöttem a víz fölé az úriember nevét, hátha jön válasz,
persze nem jött és vakmerő kiabálás volt. Az esélytelenek nyugalmával kiabáltam.
Visszatért. Követtem a szememmel, ahogy kezében tartott kabátját a mögötte lévő asztal kanapéjára dobja és elhelyezkedik,
Leült ahhoz az asztalhoz, ahol annak előtte Ms. Vonzás és barátnője ültek. Összenéztünk.
Álltam a tekintetet. Zavarban voltam és sokkos állapotban. Még egy pillanat kellett volna és felállok, oda megyek. Addigra megérkezett a hölgy, akire várt.
Elkeseredtem egy pillanatra. Kértem még egy kávét és fejben tervezgettem, hogy hogyan szólítom meg,
bármi áron. 10 év viszontlátásának öröme nem veszhet el a semmibe.
Bár a szívem nagyon dobogott, a koffeinre nem lett volna szükségem.
Hallgatóztam. A beszélgetés foszlányai utaltak a foglalkozásra, így már 100% biztos voltam benne, hogy ő az. Kicsit meg is nyugodtam.
Újabb ajtó nyitás, emberek jönnek-mennek. Dohányoznak, forgolódnak. Szükség van minden asztalra. A pincér illedelmesen megkérni, hogy
ha lehet a kabátot akassza fel, távolabb van egy fogas. Felpattan, elveszi a kabátot és megindul a fogas felé, persze végig szugerálom a szememmel,
nem hagy nyugodni, a fejemben a szavakat keresem. Visszalép, rám néz. "Ne haragudjon, ide tehetem a kabátot erre a székre?"
Azt hiszem úgy nézhettem rá, mint aki szellemet lát és talán csak fejjel intettem, hogy persze. Erre nyomatékosította: "Biztos? Nem zavarja? Biztos ide tehetem?"
Rekedten, de határozottan válaszoltam, "Persze, de kérdezhetek valamit?" "Természetesen!" és letette a kabátot, majd felém lépett egyet.
"Nem járt véletlenül a Balatonon abba a vendéglőbe?" [Persze itt a z étterem nevét mondtam, de igazából nem kérdeztem meg, hogy elmesélhetem-e ezt a történetet,
meg ilyenek, szóval a hiteles és igaz sztori egy-egy részletét homály fedi...Pff...] "De igen, nagyon ismerős volt..ál." - átváltott tegezésre Bemutatkoztunk, illetve nem.
A kézfogás alatt elsőre mindketten az ő nevét mondtuk. Ami szánalmas, vicces és jól illik egy filmes jelenetbe például. Aztán zavartan a sajátomat is mondtam.
Jelezte, hogy befejezi beszélgetést és átül, ha nem zavar, vagy nem várok valakire.
De, erre a találkozásra elég régen várok, nem tudom miért.
Mondtam, hogy jó.
Megírtam a barátnőmnek és átszellemült nyugalommal vártam, hogy odaüljön.
Megbeszéltük, hogy hogy szerettek minket, pedig nem is voltunk "szakmabeliek", nem hát.
Elmeséltem hogy kerültünk oda, hogy milyen volt az a nyár, hogy mennyit emlegetjük azt a nyarat és hogy milyen jó volt.
Mesélt magáról, hogy hol és merre él, élnek, mit csinál. Én is.
Cseréltünk elérhetőséget és ha arra járok, járunk akkor majd megkeressük.
Fizetett, felállt és elindult.
Az egész napomat, hetemet, de megkockáztatom egész januárt meghatározó találkozás volt ez.
Azzal a hihetetlen képpel, ahogy áll az ajtóban és diskurál a pincérrel, hogy hová is ülne.
10 év.
Nem tudom összehasonlítani semmivel sem azt az érzést, ami hatalmába kerített, amikor átült az asztalomhoz.
Nosztalgiával teli kíváncsiság és végtelen hálás nyugalom.
Összeszedtem magam a meglepettségből és kikértem a számlám.
Ideje volt elindulni a varázslatból.
A pincér összekeverte a számláinkat.
Ő kifizette az enyémet, én kifizettem az övét.
Most tartozom egy kávéval.
