2017. augusztus 15., kedd

Átlépett rajta

Állt a bérelt asztal mögött, egy félig piros,félig zöld almát majszolgatva.
Nagyon nehezen szánta rá magát, hogy kijöjjön erre a garázsvásárra, mert az összes vacak cucc
nem nagyon fért bele a kis autóba és sokba került a bérlés is, ki tudja, hogy megtérül-e az az
ötezres, amibe az asztal és a fogasok kerültek, de már szabadult volna a lomoktól,
aminek egy része nem is az övé.
Érzelmek híjján százaléka dolgozott.
Némelyiket el sem lehetett volna adni, szerinte.
Például egy agyon hordott bakancsot, ami hajdan több fesztivált is megjárhatott...
A tulaj szeirnt bármikor.
Nem tudott alkudni, bármire rábeszélték, nem született eladónőnek, túl őszinte volt és
közel sem volt pókerarca.

Az egészben a legnagyobb buli a post itek ragaszgatása volt az árakkal.
Egy összeggel dolgozott, az értékesebb darabok magasabb áron mentek,
de a háromezer volt a kedvenc száma. Ebből lehetett alkudni is.

Szóval tele szkepticizmussal nézelődött, másoknál mi van, csak el ne költse
a megkeresett pénzt további lomokra.
Elgondolkoodott rajta, hogy ki mit próbál eladni, mi lehet a tárgyak története.

Egy feltűnően szép lány állt meg előtte, gyorsan le is tette az almát, hátha kapás lesz.
- Szia, segíthetek valamiben.

A lány csak intett a fejével, hogy nem kér segítséget.
Csak néhány tárgyon húzta végig a kezét, egy pulcsin, egy táskán és megállt a keze egy
használt bakancson, aminek még a méretét sem tudta, nagyon kopott volt,
a cipőfűző is el volt szakadva.

Nagyon halkan megszólalt a bakancsot a kezében tartva.

- Ez mennyibe kerül?

Rutinszerűen vágta rá, hogy háromezer.
A lány bólintott és a táskájában keresni kezdett.

- Nem próbálod fel?
- Nem kell, az enyém volt. - mondta és átnyújtotta a három darab ezrest.

Megsemmisülve nézett utána, ahogy elvitte az ütött-kopott bakancsot.

Három darab ezres lett szabadulásának ára ebből a semmilyen, túlárazott függési viszonyból.

2017. február 14., kedd

Vallomás a valaha kikosarazott pasiknak


Hogy ez a Valentin nap is épp keddre esik. Pedig úgy szeretem, szerettem a keddeket.
OK, ez nem változtat ezen. Legyen ez a kedd más.
Amerikai filmekben láttam, hogy Valentin napon lehet szerelmet vallani azoknak, akiket titkon imádunk.
Azt hiszem ezt én nem ma teszem meg.

DE!

A teljesség igénye nélkül szeretnék szerelmet vallani mindenkinek, akit valaha,
valamilyen oknál fogva kikosaraztam.
Persze ez nem olyan szerelem, ez olyan köszönöm és értékelem és jajj, de jó is visszagondolni,
hogy voltatok nekem, Ti drága sosem volt barátaim. Önbizalmat adtatok, reményt és szeretetet.
Csodásak vagytok egytől egyig, hiába jöttetek rá, (ritkább esetben vallottam be) hogy a mi
szerelmünknek nem lesz tavasza.

Fotó:Andrew E, Weber Forrás:StockSnap.io
Szerelemet vallok a srácnak, akivel egyszer szilveszterkor találkoztam és nagyon furcsa neve volt.
Bocs, hogy aztán mégsem vettem fel a telefont. Tök jól csókoltál!
Szerelmet vallok neked is, aki a világ legromantikusabb módján cetliken üzented meg nekem, hogy
szeretnéd elkérni a számom. Komolyan nagyon élveztem. Merő romantika! Kár, hogy sokkal fiatalabb voltál/vagy nálam és egy csokizóba mentünk. Nem ez volt az indok, és továbbra is nagyon romantikus volt a cetli móka!
Szerelmet vallok a pasinak, aki elfurikázott velem a Casanova bulira, igazán köszönöm. Már sajnálom, hogy nem hívtalak be, mondjuk ennek a bulinak egy nagyon hosszú barátságot köszönhetek. Imádtam, hogy kinyitottad nekem az ajtót.  
Szerelmet vallok a Neked, akit valamelyik csodás online társkeresőn ismertem meg és sajnos
az egyik kedvenc boros helyemre mentünk. Igazán kedves pasi voltál, nagyon magas hanggal,
sajnálom, hogy az anyukádról nagyon sok szó esett a randin. Dicséretes, hogy valaki jó viszonyban van a mamájával!
Szerelmet vallok annak a régi ismerősnek, aki csak úgy írt egy üzenetet, hogy régen tetszettem neki, nagyon jól esett, nem mentünk tovább.
Szerelmet vallok annak a férfinak, aki mély bánata és sok év után megírta érzéseit és némán, csendben rajongott messziről. Igazán megható és megtisztelő.
Szerelmet vallok a fiúnak, akivel a ligetben sétáltunk és szakadt az eső és a barátnőjéről beszélgettünk. Azt hiszem egyike volt az első randevúimnak. Megtanítottad, hogy exekről sose!
Szerelmet vallok a fiúnak, aki nagyon puccos étterembe vitt, de aztán semmilyen beszédtémát nem talált és állandóan én beszéltem. Köszi, hogy én választhattam a bort.
Szerelmet vallok a sárcnak, akivel a téli szeparéban szuper jót táncoltunk, és riadtan szóltam, hogy csajozzon, mert nekem pasim van. Nem tudom milyen Előd vagy, de nagyon köszönöm, ez életem sztorija.
Szerelmet vallok a sárcnak, akivel a nyári szeparéban táncoltunk és beszélgettünk hajnalig, csodásak a gyerekeid, láttam a fotókat.

Szerelmet vallok mindenkinek akinek nem vettem észre a jeleit. Üzenem, hogy ne utólag mondjátok el, hogy az egy jel volt. Szóból ért az ember.
Szerelmet vallok minden tinderes matchnek, ahol a szia után már nem válaszoltam. Mégis, mire számítottam amikor jobbra húztam a képet?
Szerelmet vallok és bocsánatot kérek minden fel nem vett telefonhívásért, nem egy felnőtt kommunikáció. Úgy sajnálom, ma már nem tenném.
Szerelmet vallok minden utcai füttyért, fél fogak között elmotyogott nem egészen bóknak szánt beszólásért. Megédesítetek a sétáimat.

Boldog Valentin napot minden valaha kikosarazott egyedülállónak.



U.i.: Mindig vegyétek fel a telefont. Én elmentem a Toldiba szakítani!

2017. február 1., szerda

"Veszek neked egy ébresztőórát!"

A napokban résztvevő voltam egy tréningen, ahol sokat beszélgettünk a Z generációról, és emlegették a kollégák Simon Sinek interjúját a dolgozó Y generációról.
Megnéztem.
Elindított bennem ezt-azt.

Y generáció vagyok. Születésileg mindenképp, neveltetésben ebben az országban ez a korosztály szerintem máshol, máshogyan van jelen,mint a "szabadabb nyugaton" 
Nem mindennel értek egyet.Munka fronton nem érzem magam lustának, persze kell az inspiráló vezető és néhány gondolata pontosan illik a saját önéletrajzom elején megfogalmazott karrier célomhoz: "Szívesen lennék egy dinamikus csapat tagja, ahol nem csak számítanak a szakértelmemre,
véleményemre és tapasztalatimra, de alkotó részese lehetek. Olyan munkahelyet keresek, ahol kamatoztatni tudom kapcsolati tőkémet, használni szervezői készségemet. és tréneri tapasztalataimat." Ez a rész komolyan megdobogtatta a szívem. 

De a telefonos részben teljesen igaza van. Igazi függő vagyok. Lassan meg is próbálom ezt beszélgetési jelenlétben visszaszorítani majd. (Remélem.) 

Ám! Az is egy visszajelzés, hogy vannak olyan találkozások, beszélgetések, hogy eszembe sem jut elővenni a telefonomat és megnézni, babrálni. 

Az ilyen beszélgetések jó szűrők számomra, ahol nem is akarom megnézni, hogy mi történhetett máshol a világban,mert éppen abban a dimenzióban létezem.

Illetve van a másik oldal, az általam nagyon szeretett beszélgetőpartnerek, akik előtt merek annyira gyenge és esetlen lenni, hogy társaságukban áldozok ennek a függőségemnek.
Tőlük innen és ezúton kérek elnézést. Erre igyekszem majd figyelni. 

Visszatérve az előadásra. Simon Sinek arany körök, vagy hogyan ösztönöznek cselekvésre a nagy vezetők előadása volt az első TED videó, amit életemben látnak. Meg is határozott, meg is változtatott. 

Ez a videó is. 

Köszönöm. 

2017. január 17., kedd

Te mire emlékszel a középiskolai éveidből?

Te mire emlékszel a középiskolai évekből?
Egy meghatározó matematika, vagy történelem, esetleg magyar órára?
Az iskolai szünetekre, a wc-ben 10 perc alatt elszívott cigikre?
Az első szerelemre? A végtelen és mély boldogtalanságra, megoldhatatlannak tűnő problémákra?
A szülői szekálásokra? A kezdődő önállóságra? A felnőtt és gyermekélet határaira?
Az érettségire? Az utálatos tanárokra? Az osztálytársaidra? A nagy nevetésekre?
Csínytevésekre? Kollégiumi évekre? A menzára? A gimis bulikra? A házibulira?

Mi marad meg a középiskolából vajon? Milyen emberré formál bennünket az a
8 - 6 - 4 év, amit ebben/abban a közösségben töltünk? Tényleg végletes döntéseket hozhatunk?
Megszerethetünk, meggyűlölhetünk embereket ebben a közegben?
Hogyan viszonyulunk magunkhoz? Tanulhatunk magunkról, másokról, másoktól? Leckék egy életre, vagy még azon túlra is...

A kiállítás képei.

Tavaly ősszel volt szerencsém egy Weapon Of Choice kiállítás megnyitóján részt venni
Miskolcon. A kiállítást a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei CSEÖH szervezte.
A kiállítás megnyitóját összekötötték egy kutatással, és a kutatás eredményeinek elemzésével,
ahol a középiskola kb 400 diákja kitöltött egy agresszióval kapcsolatos kérdőívet.
Szerintem az is zseniális, hogy 400 diák időt és energiát áldoz egy ilyen online kutatás kitöltésére és
saját önismeretével megbirkózva őszintén válaszol arra, hogy az elmúlt egy hétben milyen szóbeli, vagy fizikai bántalmazás érte,
vagy ő maga követett-e el ilyet.

A kérdőívet és kiértékelését Dr. Rucska Andrea a Miskolci Egyetem docense készítette.
Innen is újra respect, hogy 400 diák elé kiállt a tudományos kiértékeléssel.

Az eredmény kiértékelése során nem túl sok nagyon megdöbbentő adat volt,
a lányok is agresszívek, a fiúk is, szóban is, fizikailag is. Valahogy le kell adni a kamasz kor feszültségeit.
Ami számomra szembetűnő volt, hogy a sport tagozatos és más, alap, vagy nyelvi tagozatos osztályok között más az agresszió értelmezése, mert a sport önmagában feltételez némi alap agressziót vagy versengést, amit lehet, hogy nem is érzékelnek agressziónak az ilyen tagozatos osztályba járó középiskolások.

Igazán megdöbbentő és szembetűnő volt, hogy a kérdőívet kitöltők 70%-a mondta a kitöltést megelőző héten,
minimum egyszer valamely társának, hogy fizikailag bántalmazni fogja. Van, aki többször is. Ötnél többször is.

Ez elgondolkodtató. Elgondolkodtató a szavak ereje.
Ha csak a hétköznapi helyzeteket nézem, akkor pld. mi hozhat ki annyira a sodromból,
hogy a másikat azzal "fenyegetem" meg, hogy megütöm?
Mára már kevés személy, helyzet van, ahol, akivel szemben annyira fel tudom húzni magam,
hogy meginduljon a kezem. Persze jellemzően egyedül dolgozom és nem hiszem, hogy
a jó tréner ismérve lenne a fizikai bántalmazás...

A kérdőív elemzését követően a 400 diákból kb 14, kiegyensúlyozott ivararányban és korosztályi elosztásban részt vett egy tréningen, ahol mesterségesen kerültek agresszor, vagy áldozat szerepbe, különböző feladatokon keresztül, védetten.
A tréninget Kishonthy-Kardos Rita tartotta, aki jellemzően inkább női esélyegyenlőség témában verhetetlen, de tapasztalatom szerint nem volt mély víz a kamasz terep sem.

Igazán beszédes volt, hogy a diákok a megérkező körben rögvest reflektáltak az általam is szembetűnő adatra.
Elmondták, hogy azért ilyen magas ez az adat, mert szófordulatként használják a "megütlek", "megcsaplak" és hasonló kifejezéseket.
A tréning elején persze minden résztvevő szabadkozott, hogy ő nem tapasztalt agressziót,
áldozat sem volt soha, sőt a környezetében, az osztályban sincs ilyen, vagy ehhez hasonló, de persze értik, hogy ők most a korosztályukat képviselik.

Aztán jöttek sorban a feladatok, mesterkélt szituációk, belehelyezkedések, példák kérése.

Egyre jobban elmélyültek a feladatokban, szépen, lassan előkerültek a valós saját tapasztalatok,
konkrét személyes példák, vagy közvetlen környezetben előforduló esetek.
Szép volt látni az oldódást, ahogy valóban elmesélik a sérelmeiket,  
amelyek néha odáig fajultak, hogy egy-egy gyerek iskolát is váltott,
mert nincs, nem volt eszköze, ereje vagy képessége arra, hogy megbirkózzon társai, jellemzően verbális agressziójával.
A szülők nem tudnak, vagy akarnak mit tenni és sok esetben a tanárok sem.
Pedig mindössze annyi volt a "bűne", hogy szuperhősöket gyűjt...

Szép volt látni, hogy milyen felnőtten tudnak megnyilvánulni egy-egy helyzetben és milyen gyermekien és kamaszosan összekacagni, ha megoldásokat keresünk, vagy mi lett volna ha helyzeteket tárunk fel.

Az őszi látogatásaim legtanulságosabb élménye volt ez a délelőtt, a tanulmány, az elemzése, a tréning is.

Tovább vitt, elgondolkodtatott, foglalkoztat a téma még ma is.

Később szívesen meséltem ezt az élményemet, a látottakat, hallottakat egy-egy találkozásom alkalmával, akár oktatással foglakozó körökben is, mert úgy érzem óriási felkiáltójel.

Nem azért, mert olyan nagyon drasztikus lett volna az eredmény,
inkább azért, mert fel kellene ismerni ezeket a helyzeteket és kezelni kellene.
Drasztikusan nem beleavatkozni, csak jelen lenni, észlelni, megoldási javaslatokat kínálni.
Rákérdezni. Megelőzni.

Visszagondolok a saját középiskolai éveimre, ahol kiskirályként éltem.
Diák önkormányzati alelnök, fő-fő szervező. Rohangáltam a szünetekben, mint pók a falon.
Óriás, szívszaggató, beteljesületlen szerelmek. Iskolaújság szerkesztése, Diákjuniális szervezése,
Énekkari szereplések, színjátszós szereplések.
Nagyon sűrű négy év volt. Egy pár pillér megmaradt az életemben a vidéki neves gimnáziumból,
de a nagy sérelmek eltűntek, mert még ennél is sokkal meghatározóbb volt a főiskola,
az egyetemi közeg, ahonnan aztán tényleg életre szóló kötődések, munkatársak, szellemi társak akadtak.

De azt is érzékelem, hogy nem mindenkinek volt ilyen gondtalan ez a pár év,
hogy bizony vannak körülöttem olyanok, akik kaptak egy-egy életre szóló útravalót a középiskolai éveik alatt.
Ez volt az utolsó olyan meghatározó közösségük.
Gondoljunk csak azokra a filmekre, sorozat részekre, ahol a középiskolai sérelmeket dolgozzák fel.
A Jóbarátokban a Rachelt utáló klubra, vagy az Így jártam anyátokkal című sorozatból Robin középiskolai szerelmére, akinek csak a roadja volt.
De a kedvenc jelenetem a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Amigó Dávidos jelenete (special thanks VT), mert hát valóban, ku*va mindegy, hogy hol van vasérc.

Egy kedves barátomnak szintén elmeséltem a kérdőív történetét és megkérdeztem, hogy neki van-e bármilyen középiskolai sérelme.
Több nagyon kedves történetet is mesélt, talán az volt a közös bennük, hogy akkor és ott senki nem mondta meg mit is gondolt,de évekkel később konstatálták, hogy egy akkor és ott elhangzott pikírt megjegyzés, vagy egy odaszúrt mondat hatására
milyen változásokat vett az életük.

Miskolcon a tréning megérkezős körében "felnőttként" ültem, de tőlem is megkérdezte Rita,
hogy nekem mi jutott eszembe a tanulmányról és van-e valami, amit meg szeretnék osztani.

Talán sikerült egy fent említett mondatot hagynom a középiskola dísztermében.

Hogy mit mondtam?
Engem meglepett, hogy a megütlek egy szófordulat és elgondolkodtatott, hogy milyen hatalmas ereje lehet a szavaknak, holott nem is gondolnánk, néha csak úgy kiszaladnak.
Több, mint 10 éve léptem ki a gimnázium falai közül, de a mai napig van olyan ismerősöm, akik
felnőtt fejjel sem felejtették el a tanárok szidalmait, táblai megaláztatásait, vagy élesen
emlékeznek egy-egy sérelmükre.

Hogyan lehetne ezt ma megelőzni? Orvosolni?

[SZERINTEM]

Vigyünk a középiskolákba több önismeretet a kamaszoknak!
Legyen terük megismerni azt, amit tudás és információk hiányában nem értenek,
ezért saját eszközeikkel minősítik. Adjunk lehetőséget rá, hogy kíváncsiak legyenek egymásra,
hogy legyen eszközük, sokkal több eszközük kifejezni az igényeiket, megvalósítani a terveiket.
Legyen véleményük, hallgathassák és hallják meg a másik véleményét is és érezzék meg,
hogy komoly ereje, következménye lehet a kimondott szónak is.
Tanítsuk meg őket önmagukkal bánni, kérdezni és visszajelezni.

Nem csak a kamaszoknak nem megy...





2017. január 10., kedd

Tartozom egy kávéval

Elképesztő milyen történettel indult ez az év.

Nehezen szántam rá magam az írásra. Haldoklik a dolog. Már magamhoz sem tudok őszinte lenni. Se fölött, se alatt.
Októberi az utolsó poszt, akkor is jól meg akartam mondani, aztán elszállt, napolódott az ihlet.
Nem azért mert ne lenne téma,a téma az utcán hever, vagy bárhol, mert állítólag velem mindig történik valami, csak én érzem úgy, hogy az egyik nap olyan mint a másik.
De valójában nem. A mosolyogj és világ rád mosolyog, lehet, hogy igaz.
Talán nem is azért, mert kiemelkedően jól futottam neki a szilveszternek, talán akartam, hogy legyen már vége 2016-nak. Pedig aztán az is hozott izgalmat nekem bőven.
Bakancslistás terveim valósultak meg. Némelyiknél arra is rájöttem, hogy miért nem kell, vagy mégsem olyan, mint amilyennek elképzeltem.

Fenomenális átsztorizott éjszaka a testvéreimmel.
Nagyon tetszett. Az év utolsó napjait végigdumálni, aztán elaludni a vonaton hazafelé, mintha teleportáltunk volna, említette a kicsi.
Ja, jó lenne, ha teleportálni lehetne. Akkor többet találkoznánk talán.

Kicsi. Most lesz 18. Mennyi mindent máshogyan képzeltem erre az időszakra, már magamnak. Az élet meg nem. Érdekes.

Megint szétcsúszok. Nem kellene. Ennek az évnek a szava a Fókusz.
Nem, nem az RTL klubos, de akár az is lehet belőle, remélem nem valami kékfényszerű sztorival, hanem mondjuk valami felemelővel.

Szóval ott tartottam, hogy kalandosan ért véget és indult ez az év. Ott töltöttem, ahol egész évben is.
Zsámbék, sok gyerek, tündérek, feltöltődés, fürdőzés a gyerekek huncut szemében és kacagásában, az eszmecserékben, a baráti szavakban azokkal az emberekkel, akikkel nem kell alakoskodni, akikkel önmagam vagyok,s lehetek. Aztán haza, egy kis sütés és végül, de nem utolsó sorban a kedvenc kocsmám, ami menedéket, vigaszt, nevetést, boldog perceket nyújtott egész évben.
meg kis vodkát és rozé hosszúlépést is.
Visszanéztem. NEM VOLT olyan hónap, hogy ne tértem volna be. Októberben a hónap lakója is.

Okosan másodikára egy nap szabadságot is kivettem, nem mintha megszakadnék a munkában. Nem jellemző.
Kötelességtudatból - vidéki lány, katolikus nevelés, szervilis jellem - harmadikán a hivatalban.
Megnézem már mi történt az elmúlt időszakban. Esküszöm még jól is esett csikorogtatni a fogaskerekeket a fejemben. Aztán mozi, az idei év minden Golden Globeját elhozó filmje. Jazzel, sok sok jazzel, a legjobb barátnőmmel.

Kell egy kabát. Régi már, ami van. Amúgy ragaszkodós típus vagyok, ez egy ajándékba kapott Ralph Lauren, ami nagyszerűen kiszolgált az évek alatt,
de mintha kinőttem volna...Nem hosszában, széltében. Sajnos. Ilyen ez a szelaví.
Kell egy kabát és ez idei első Pho leves,
ami egybeesett az első hóval is. Ócska szójáték, de azért posztoltam.
Lájkhajhász népszerűség.

Hosszúra nyújtom a sztorit, de igen, így mesélek. Ahogy a karácsonyi asztalnál ültem, rájöttem, hogy ez családi örökség.

Kabát dilemma megoldva,szerencsés leárazás és a beleszeretés kombinációja. Ha ezt másra is ki akarom vetíteni, akkor szinte mindenben olyasmire van szükségem, ami multifunkcionális, a kedvenc színemben kapható, melegít és jól áll ...
No comment.

Kabát eufória mellé kávé is jár. Gourmet napba belefér egy kávé is.

Tele a Kelet, akkor nincs más, legyen a Hadik, nagyon szépen átalakították.
Belépek.
A polgári nyugalmat vékony, harsány harmincas évei végén járó nő töri meg heves vonzás törvényei magyarázásával a vele szemben ülő, halkabb, erősebb testalkatú, nyugodtabb arcú nőnek. Kérdezem a pincért, hogy hová ülhetek. Mrs. Vonzás mellett szabad egy öt személyes asztal. Jelzem, hogy egyedül vagyok és csak kávéznék, mondják nem baj. Sajnos az ajtónak háttal foglalok helyet, így nem látom a jövés-menést, amit szeretek. Állítólag ez valami kontroll attitűd, nem tudom, így érzem jól magam. Majd ennek utána olvasok. Így állandóan forgolódnom kell, ha hallom, hogy nyílik az ajtó. Az egyik ismerős tulajra számítok, hogy majd belép, lehetne ez a formám, de ez csak hátsó gondolati szinten buzog. Próbálok "dolgozni", ami most éppen abból áll, hogy dolgokat adnék el a neten. Kicsi sikerrel, de megzavar Ms. vonzás heves győzködése, hangos káromkodásai. "Hallod, elsőre nem fogod elhinni, aztán #&@#&@ megérkezik a csoda."
Arcomat elrejtve röhögök és persze mindent kommentálok a tesómnak. Lassan elfogy a kávé. Ms. Vonzás és barátnője, - aki most kapta meg ajándékba A KÖNYVET, amitől egy életre megváltozik majd minden körülötte - távoznak.

Fellélegzek. Tényleg elcsendesül a hely. Szuper zene szól, ami mellett jó lenne írni is, de inkább a közösségi média ragad magával.

Nyílik az ajtó, ismerős hang, hátra nézek és lefagyok. Hirtelen 10 évet repülök vissza az időben.
2007 Balaton, Pince terasz és kiborítom az első rendelését annak a törzsvendégnek, aki minden este jön, jött a kedvesével és mosolygós szemével megváltoztatta a robotolós napokat a 13 - 14 órányi munkás vendéglátásban. Meseszerű nyár volt.
 Kicsit akkor és ott beleszerettem a jó kiállású - talán - negyvenes, sikeres pasiba. Sajnos a csaja is szimpatikus volt, én meg csendben imádtam.
Remegő kézzel vittem a desszertet és ünnep volt, ha maradtak zárásig és lehetett velük beszélgetni,fröccsözni. Minden este ittunk.
Volt egy tétel, ami csak neki volt félretéve. Másnak nem adhattuk el és szóltak, ha jönnek, hogy dobjunk be belőle a hűtőbe.
Ott állt. Valami csendes helyet kért a pincértől, én meg csak bámultam. Elbizonytalanodtam, hogy vajon tényleg ő? Mégis csak eltelt, igen már 10 év.
Határozott léptekkel követte a pincért és eltűnt a másik terem irányába, ugyanaz az arc, ha lehet még sármosabbá tette az idő.
Többet akkor sem tudtam róla, mint hogy oda járt ebédelni, vacsorázni néha, hogy szereti a vizet, tudtam a foglalkozását és hogy milyen bort iszik
és milyen megnyugtató a hangja.

Remegő kézzel váltottam e-mailt a barátnőmmel, akivel együtt húztuk az igát a pincében. Hallod, hallod ez ő, nem hiszem el.
Tudta, hogy mit jelent nekem ez a látomás, nem egy visszatérő balatoni túrán üvöltöttem a víz fölé az úriember nevét, hátha jön válasz,
persze nem jött és vakmerő kiabálás volt. Az esélytelenek nyugalmával kiabáltam.

Visszatért. Követtem a szememmel, ahogy kezében tartott kabátját a mögötte lévő asztal kanapéjára dobja és elhelyezkedik,
Leült ahhoz az asztalhoz, ahol annak előtte Ms. Vonzás és barátnője ültek. Összenéztünk.
Álltam a tekintetet. Zavarban voltam és sokkos állapotban. Még egy pillanat kellett volna és felállok, oda megyek. Addigra megérkezett a hölgy, akire várt.
Elkeseredtem egy pillanatra. Kértem még egy kávét és fejben tervezgettem, hogy hogyan szólítom meg,
bármi áron. 10 év viszontlátásának öröme nem veszhet el a semmibe.
Bár a szívem nagyon dobogott, a koffeinre nem lett volna szükségem.

Hallgatóztam. A beszélgetés foszlányai utaltak a foglalkozásra, így már 100% biztos voltam benne, hogy ő az. Kicsit meg is nyugodtam.
Újabb ajtó nyitás, emberek jönnek-mennek. Dohányoznak, forgolódnak. Szükség van minden asztalra. A pincér illedelmesen megkérni, hogy
ha lehet a kabátot akassza fel, távolabb van egy fogas. Felpattan, elveszi a kabátot és megindul a fogas felé, persze végig szugerálom a szememmel,
nem hagy nyugodni, a fejemben a szavakat keresem. Visszalép, rám néz. "Ne haragudjon, ide tehetem a kabátot erre a székre?"
Azt hiszem úgy nézhettem rá, mint aki szellemet lát és talán csak fejjel intettem, hogy persze. Erre nyomatékosította: "Biztos? Nem zavarja? Biztos ide tehetem?"
Rekedten, de határozottan válaszoltam, "Persze, de kérdezhetek valamit?" "Természetesen!" és letette a kabátot, majd felém lépett egyet.
"Nem járt véletlenül a Balatonon abba a vendéglőbe?" [Persze itt a z étterem nevét mondtam, de igazából nem kérdeztem meg, hogy elmesélhetem-e ezt a történetet,
meg ilyenek, szóval a hiteles és igaz sztori egy-egy részletét homály fedi...Pff...] "De igen, nagyon ismerős volt..ál." - átváltott tegezésre Bemutatkoztunk, illetve nem.
A kézfogás alatt elsőre mindketten az ő nevét mondtuk. Ami szánalmas, vicces és jól illik egy filmes jelenetbe például. Aztán zavartan a sajátomat is mondtam.
Jelezte, hogy befejezi beszélgetést és átül, ha nem zavar, vagy nem várok valakire.
De, erre a találkozásra elég régen várok, nem tudom miért.
Mondtam, hogy jó.

Megírtam a barátnőmnek és átszellemült nyugalommal vártam, hogy odaüljön.
Megbeszéltük, hogy hogy szerettek minket, pedig nem is voltunk "szakmabeliek", nem hát.
Elmeséltem hogy kerültünk oda, hogy milyen volt az a nyár, hogy mennyit emlegetjük azt a nyarat és hogy milyen jó volt.
Mesélt magáról, hogy hol és merre él, élnek, mit csinál. Én is.
Cseréltünk elérhetőséget és ha arra járok, járunk akkor majd megkeressük.

Fizetett, felállt és elindult.

Az egész napomat, hetemet, de megkockáztatom egész januárt meghatározó találkozás volt ez.
Azzal a hihetetlen képpel, ahogy áll az ajtóban és diskurál a pincérrel, hogy hová is ülne.

10 év.
Nem tudom összehasonlítani semmivel sem azt az érzést, ami hatalmába kerített, amikor átült az asztalomhoz.
Nosztalgiával teli kíváncsiság és végtelen hálás nyugalom.




Összeszedtem magam a meglepettségből és kikértem a számlám.
Ideje volt elindulni a varázslatból.
A pincér összekeverte a számláinkat.
Ő kifizette az enyémet, én kifizettem az övét.
Most tartozom egy kávéval.

2016. október 20., csütörtök

Készülő szöveghez

Azt hiszem engem eddig elkényeztetett az élet. Egészen sokáig egészen jó főnökeim, elnézést vezetőim voltak a munkahelyemen, de napokban nagyon sok történetet hallok az elképesztően borzasztó, ostoba, arrogáns vagy csak szimplán szar főnökökről. 
Persze van már saját tapasztalat is, amely sokszor már nem is borzaszt el, csak nevetek rajta. 

Persze mindenkit más idegesít, mindenkinek van egy "az semmi, tudnád az enyém miket művel..."
A napokban láttam egy képet a fbon, amiből már végleg megfogalmazódott bennem, hogy ennek hosszabb történetet kellene szentelni. 

Íme a kép: 
Úgy, ahogy van, reklámmal. 

Most anyagot szeretnék gyűjteni. Kérlek, ha van egy rossz főnökös történeted, akkor meséld el nekem. Ha akarsz kommentelj, vagy küldj egy üzenetet a 30felettoszinten@gmail.com címre.

A mai nap margójára, 30 felett őszintén:
Tényleg túl rövid!  



  

2016. október 12., szerda

Az engesztelés napja

A kedvenc nem saját vallású ünnepem.
Jom kippur.
Két nap, amikor kiengesztelheted azokat, akiket megbántottál és
lehetőséged van megbocsájtani azoknak, akik téged bántottak meg.
Egy RESET gomb, hogy új lappal kezdődjön az ősz.

Valahogy minden évben "jókor jön" ez az ünnep.
Bocs mindenkitől, akit megbántottam volna!
Tudom, tudom jóvá is kell tenni. Szóljatok és így lesz.

A megbocsájtással van több dolgom.
De azt hiszem ehhez nem böjtöltem ki magam rendesen.

Ez az ünnep jó alkalom arra, hogy karácsony előtt
felgöngyölítsük a családi veszekedéseket, a baráti nézeteltéréseket,
a munkatársi összetűzéseket.

Elgondolkodhatunk azon, hogy valóban megéri-e
vitázni, vagy meghallgattuk-e a másik álláspontját is,
odafigyeltem-e, amikor az érveit mondta, vagy a hirtelen
dühtől nem is hallottam, hogy mi miért történt.

A napokban konfliktuskezelés tréninget tartottunk.
Sok esetben nem tudok azonosulni a konfliktuskezelés elméleteivel,
mert minden kapcsolat más és más és ahol nem csak az észérvek, érvek ütköznek,
hanem az érzelem is befolyásolja a konfliktust, ott nem lehet sémák alapján megoldást
találni.
Hiszen gondoljunk csak bele, hogy egy szimpla késés alkalmával is máshogyan reagálunk
ha egy üzleti partner érkezik késve, vagy, ha a kedvesünk, családtagunk érkezik késve.
Erősebbek az érzelmek, indulatok.
Jellemzően (nem minden esetben) ingerültebbek vagyunk, személyes támadásnak vesszük
az érzelmileg hozzánk közelebb állótól a pontatlanságot és elnézőbbek vagyunk azokkal,
akik semlegesek számunkra.

Nem szeretném kibeszélni a tréningen résztvevőket, de amikor megkérdeztük, hogy mi a motivációjuk, miért választották a konfliktuskezelési tréninget bármely másik helyett, jellemzően technikákat, megoldásokat szerettek volna kapni, hogy hogyan kezeljék a családi nézeteltéréseket, 
konfliktusokat. 

A nap végére kiderült, hogy sokszor meg sem hallgatják egymást igazán, vagy nem beszélik meg a konfliktust, nem közelítik álláspontjaikat, csak dacosan elfordulnak egymástól, duzzognak, nem beszélnek és így esélyük sincs a kiengesztelődésre, a megbocsájtásra. Hiányoznak az ünnepi asztaloktól, vagy egymás életéből, amikor sokkal könnyebb lenne együtt megoldani a problémákat, kifesteni a garázst, vagy megjavítani egy hűtőt, esetleg felásni a kertet. 

A nagyon hosszú nap utolsó része a visszajelzés volt, amikor megkérdeztük a résztvevőket, hogy mit visznek haza. Egy-egy technikát, stílust, a kitöltött teszt eredményét említették, de egy-két résztvevő jelezte, hogy újra leül a családtagokkal és nézőpontot vált. Nem csak jelen van és duzzog, de meg is hallja a másik álláspontját. 

Nagy tanulság volt nekem is a résztvevők AHA élménye és rádöbbentett arra is, hogy kikkel vagyok elkerülő, alkalmazkodó, versengő, problémamegoldó vagy kompromisszumkereső... 

Az első lépés megtétele a legnehezebb, erre (is) jó ez az ünnep, függetlenül attól, hogy saját vallás-e vagy másé.
Egy dedikált nap a bocsánatra és megbocsájtásra. 

Egy kis segítség: Konfliktuskezelés