Nagyon nehezen szánta rá magát, hogy kijöjjön erre a garázsvásárra, mert az összes vacak cucc
nem nagyon fért bele a kis autóba és sokba került a bérlés is, ki tudja, hogy megtérül-e az az
ötezres, amibe az asztal és a fogasok kerültek, de már szabadult volna a lomoktól,
aminek egy része nem is az övé.
Érzelmek híjján százaléka dolgozott.
Némelyiket el sem lehetett volna adni, szerinte.
Például egy agyon hordott bakancsot, ami hajdan több fesztivált is megjárhatott...
A tulaj szeirnt bármikor.
Nem tudott alkudni, bármire rábeszélték, nem született eladónőnek, túl őszinte volt és
közel sem volt pókerarca.
Az egészben a legnagyobb buli a post itek ragaszgatása volt az árakkal.
Egy összeggel dolgozott, az értékesebb darabok magasabb áron mentek,
de a háromezer volt a kedvenc száma. Ebből lehetett alkudni is.
Szóval tele szkepticizmussal nézelődött, másoknál mi van, csak el ne költse
a megkeresett pénzt további lomokra.
Elgondolkoodott rajta, hogy ki mit próbál eladni, mi lehet a tárgyak története.
Egy feltűnően szép lány állt meg előtte, gyorsan le is tette az almát, hátha kapás lesz.
- Szia, segíthetek valamiben.
A lány csak intett a fejével, hogy nem kér segítséget.
Csak néhány tárgyon húzta végig a kezét, egy pulcsin, egy táskán és megállt a keze egy
használt bakancson, aminek még a méretét sem tudta, nagyon kopott volt,
a cipőfűző is el volt szakadva.
Nagyon halkan megszólalt a bakancsot a kezében tartva.
- Ez mennyibe kerül?
Rutinszerűen vágta rá, hogy háromezer.
A lány bólintott és a táskájában keresni kezdett.
- Nem próbálod fel?
- Nem kell, az enyém volt. - mondta és átnyújtotta a három darab ezrest.
Megsemmisülve nézett utána, ahogy elvitte az ütött-kopott bakancsot.
Három darab ezres lett szabadulásának ára ebből a semmilyen, túlárazott függési viszonyból.
