2016. szeptember 1., csütörtök

Élet sodrás


Természetesen egyikük sem ugyanarra gondolt. Ebből a szempontból nem volt közös a szótáruk. Igazából semmi nem volt közös, nem is ismerték igazán egymást, mégis valami volt a levegőben minden alkalommal, amikor nagy ritkán találkoztak.
A mondat, hogy összesodor bennünket a sors mást jelentett az írónak és mást az olvasónak.
Az olvasónak folyamatos reménykedést a Széll Kálmán téri metrómegállónál, hogy egyszer majd nagyon véletlen felszáll itt és anélkül, hogy megbeszélték volna, egymás mellé ülnek le és némán konstatálják, hogy akkor ez volt az a pillanat, amire várniuk kellett és pont mától, ettől a rövid szakasztól minden megváltozik, mert majd elmetróznak csendben az Őrsig és vissza és csak mennek, mennek, mennek…


Ha nem is a Széll Kálmánon való felszállás, akkor átbámulni a másik oldalra, hogy majd megpillantja a Batthyány téren és egy integetés jelenti majd az összesodródást, aztán egy telefon, egy üzenet, hogy ellenállhatatlan vagy és most azonnal akarlak.

De épp most sem állt senki a megállóban. Hogy lehet ilyen üres ez a peron? Senki nem akar erről a forgalmas helyről utazni? Vagy ez jelképesen pont az a pillanat, amikor már elment a szerelvény és éppen mindenki felszállt. MINDENKI, már mindenki felszállt. Nincs mit tenni. Ez egy borzasztóan sablonos és szájbarágós hasonlat, vagy kép, vagy asszociáció, vagy utalás. Nem is tudta miért reménykedik egy metrós találkozóban, mert havonta egyszer, ha utazott azon a vonalon.  

Az író nem erre gondolt, nem egy véletlen, szerencsés találkozásban gondolt, hiszen az női képzeletekben szerepel, s nem is lenne semmi értelme. A férfiak fejében ezek nem jel értékűek, általában. Az író arra gondolt, hogy egyszer majd a jövőben, amiben szintén nem egyezett a fogalomtáruk, mert míg az olvasónak a jövőben a következő két hetet, maximum egy hónapot jelentette. Az írónak a jövőben a következő öt, tíz évet jelentette, amikor ő épp megvalósítja önmagát és visszatekint az életére és szellemével, szemével, fizikumával is meghódít minden huszonévest és harmincast. A nő ezalatt az időszak alatt magányos munkamániás bizniszvumen, vagy elhagyott feleség, vagy leharcolt családanya lesz.

Összesodor minket a sors.


Összesodor minket a sors, mint egy dohányzacskó száraz maradékát egy átivott szombat éjszakát követő vasárnap hajnalon, amit jobb híján kotorsz még elő zsebedből kezedben egy kölcsön papírral, amivel csak úgy megszántak, filter nem is kell - beleszívsz és tudod, hogy lehetett valaha ez a dohány jobb is, finomabb is, de most épp az életet adja neked és a hajnalodat teszi teljesebbé egy pihentető és józanító hosszú alvás előtt.