Természetesen egyikük sem
ugyanarra gondolt. Ebből a szempontból nem volt közös a szótáruk. Igazából
semmi nem volt közös, nem is ismerték igazán egymást, mégis valami volt a
levegőben minden alkalommal, amikor nagy ritkán találkoztak.
A mondat, hogy összesodor
bennünket a sors mást jelentett az írónak és mást az olvasónak.
Az olvasónak folyamatos
reménykedést a Széll Kálmán téri metrómegállónál, hogy egyszer majd nagyon
véletlen felszáll itt és anélkül, hogy megbeszélték volna, egymás mellé ülnek
le és némán konstatálják, hogy akkor ez volt az a pillanat, amire várniuk
kellett és pont mától, ettől a rövid szakasztól minden megváltozik, mert majd
elmetróznak csendben az Őrsig és vissza és csak mennek, mennek, mennek…
Ha nem is a Széll Kálmánon való
felszállás, akkor átbámulni a másik oldalra, hogy majd megpillantja a Batthyány
téren és egy integetés jelenti majd az összesodródást, aztán egy telefon, egy
üzenet, hogy ellenállhatatlan vagy és most azonnal akarlak.
De épp most sem állt senki a
megállóban. Hogy lehet ilyen üres ez a peron? Senki nem akar erről a forgalmas
helyről utazni? Vagy ez jelképesen pont az a pillanat, amikor már elment a
szerelvény és éppen mindenki felszállt. MINDENKI, már mindenki felszállt. Nincs
mit tenni. Ez egy borzasztóan sablonos és szájbarágós hasonlat, vagy kép, vagy
asszociáció, vagy utalás. Nem is tudta miért reménykedik egy metrós
találkozóban, mert havonta egyszer, ha utazott azon a vonalon.
Az író nem erre gondolt, nem egy
véletlen, szerencsés találkozásban gondolt, hiszen az női képzeletekben
szerepel, s nem is lenne semmi értelme. A férfiak fejében ezek nem jel
értékűek, általában. Az író arra gondolt, hogy egyszer majd a jövőben, amiben szintén nem egyezett a
fogalomtáruk, mert míg az olvasónak a jövőben a következő két hetet, maximum
egy hónapot jelentette. Az írónak a jövőben a következő öt, tíz évet
jelentette, amikor ő épp megvalósítja önmagát és visszatekint az életére és
szellemével, szemével, fizikumával is meghódít minden huszonévest és
harmincast. A nő ezalatt az időszak alatt magányos munkamániás bizniszvumen,
vagy elhagyott feleség, vagy leharcolt családanya lesz.
Összesodor minket a sors.
Összesodor minket a sors, mint
egy dohányzacskó száraz maradékát egy átivott szombat éjszakát követő vasárnap
hajnalon, amit jobb híján kotorsz még elő zsebedből kezedben egy kölcsön
papírral, amivel csak úgy megszántak, filter nem is kell - beleszívsz és tudod,
hogy lehetett valaha ez a dohány jobb is, finomabb is, de most épp az életet
adja neked és a hajnalodat teszi teljesebbé egy pihentető és józanító hosszú
alvás előtt.
