Újra kell tanulnom a romantikát.
Sosem voltam az az igazán romantikus alkat. Amikor kicsi voltam sokszor néztek fiúnak,
ezt köszönhettem annak is, hogy édesapám vágta a hajamat, precízen,
műgonddal, amibe többször belealudtam, meg annak is, hogy eleven,
nagyszájú és kötetlen voltam, jellemzően örökölt ruhákban, a nyolcvanas évek végén.
Ehhez tartozott egy kiváló replikám édesanya elmondása szerint, hogy kislány vagyok,
de fiús típus. Ez azóta sem változott, egy-egy régi jó barátnőm mellett sok fiú barátom is van,
volt. Olykor-olykor több érzelemmel részemről, részükről, mint az megengedett,
de a görbe útról legtöbbször visszataláltunk a barátsághoz.
A romantika és a romantikus gesztusok azon a nyáron csordultak túl, amikor egymás után vagy 50 Romana, Bianka, Júlia kötet olvastam el, gimnazista koromban. A történetekben minden alkalommal hatalmas szenvedés árán, de végül egymásra találtak a szerelmesek és persze fel-fel bukkant a szex is a kötetben. Se sztorikra, se nevekre, se helyszínekre nem emlékszem, csak erre a sablonos vázra.
Az első nagy szerelmem újsághirdetésben üzent nekem. Ez romantikus gesztus volt, szerelmes voltam, mint egy ágyú, az egy soros kijelzős siemens mobiltelefon memóriája csak 10 smst tudott tárolni, így kiírogattam az üzeneteket egy füzetbe, mert mindent meg akartam tartani.
Egy barátnak éppen nem nevezhető kétes státuszú kapcsolatban e-maileztünk.
Idézeteket küldtünk egymásnak, amit fel kellett kutatni, ki kellett találni. (A google keresőmotorja 12 évvel ezelőtt még nem volt ilyen fejlett és az interneten sem lehetett mindent megtalálni.)
Végtelenül romantikusnak találtam a meghatározhatatlan kapcsolati státuszt is.
(Szeretőféle? Lehetett ez szeretőség, ha nem volt ágyi viszony?)
De inkább érdekelt az intellektus, a beszélgetés hajnalokig, a véget nem érő séták Budapesten,
egy kósza, szinte láthatatlan kézfogás a metróban és a nekem írt történetek, a nekem dedikált,
választott könyvek, egy póló, mely találkozási pontokat jelölt, egy válogatás CD, ami a kapcsolat
dinamikája szerint íródott ki...
Varázslatosan fájdalmas volt és a maga nemében szép is.
Aztán az ELSŐ végtelen romantikával és szenvedéllyel robbant az életembe.
Bekötött szemű kocsikázás, virágcsokor csak úgy, bókok, meglepetés vacsorák, koncertek.
Mesés volt és megismételhetetlen, csodás és egyszeri.
Aztán valami egészen más rajongás érkezett részemről, romantika és becézés nélkül, egy látszólagos úri modorú nem úriember személyével, ahol csokor csak bocsánatkérés esetén érkezett, romantikát pénzért vásárolt volna nekem, varázst csempészni minden szálammal én igyekeztem, tanult romantikus törekvéseim nem nyertek tetszést, sem köszönetet. Hiába volt minden igyekezet, minden megfeszülés, minden tervezés. Órákig vártam (én) lakáson, étteremben, hetekig templomban, hónapokig önkívületben őrlődve az igenek és nemek között. rajongva minden egyet együtt töltött percért, holott jobbat érdemeltem volna...
Eztán már nem is vágytam rá, minden eskütétel hamisnak hangzott, minden bók álságosnak,
minden dicséretet megkérdőjeleztem. Elmentek mellettem a szép szavak, nem kaptam fel
a fejem a becézésre, a kedvességre. A körülöttem romantikusnak mutatkozó gesztusok nevetségesnek
tűntek és teljesen hiábavalónak.
Nagyon lassan, több év múlva egy-egy bók már pont jókor talált meg, mindegy ki mondta,
mindegy milyen kontextusban. Lassan hinni kezdtem a dicsérő szavaknak és fürödtem is bennük,
idomultam hozzájuk. Néha túl is értékeltem őket.
Ahogy a barátnőm esküvőjének szervezésében segítek és látom az ő szerelmüket,
rádöbbenek, hogy mennyire hiányzik nekem is a romantika és egyszerre mennyire tarok is tőle.
Hiányzik minden, amiért az ember összeköti az életét valaki mással, minden ami nem egyedüllét, minden, ami túlcsorduló, átadó szeretet.
Hiányzik és félek is tőle.
Főleg attól a naív énemtől félek, aki egy jól megfogalmazott, romantikus levéltől elsírja magát,
vagy aki ugrálva örül egy átküldött spotify listának és rögvest kimutatja az érzelmeit.
Félek attól az énemtől, aki hajnalban csak nézi a mellette alvó férfit, ütemes szuszogását
a világ legjobb zenéjének gondolva.
Félek, hogy esetlen leszek a gyengédségtől, sebezhető és csalódott.Félek,
hogy egyetlen mozdulattal elveszítem a romantikába lassan visszatérő hitemet,
mert oly sokszor csalódtam már (magamban is), félek, hogy csak ezt az egyet akarom,
ezt a tartozni valahová, valakihez kormányzatilag előírt és megfogalmazott oldalbordaságot.
Attól tartok, hogy magamat is nevetségesnek gondolom egy-egy romantikus gesztus elfogadása,
vagy megtétele után, pedig hozzám tartozik, egyre jobban, ha nem is a rózsaszínű, habos-babos, csillogó romantika, nem csak a szavak szintjén, hanem a gesztusokban is.
De az is lehet, hogy mindez igazából folyamatosan körülvesz,
csak már nem veszem észre a várakozásban, vágyakozásban.
"Életünkben leginkább arra van szükségünk, hogy legyen valaki,
aki rábír, hogy megtegyük, amire képesek vagyunk."
Ralph Waldo Emerson
