Egy meghatározó matematika, vagy történelem, esetleg magyar órára?
Az iskolai szünetekre, a wc-ben 10 perc alatt elszívott cigikre?
Az első szerelemre? A végtelen és mély boldogtalanságra, megoldhatatlannak tűnő problémákra?
A szülői szekálásokra? A kezdődő önállóságra? A felnőtt és gyermekélet határaira?
Az érettségire? Az utálatos tanárokra? Az osztálytársaidra? A nagy nevetésekre?
Csínytevésekre? Kollégiumi évekre? A menzára? A gimis bulikra? A házibulira?
Mi marad meg a középiskolából vajon? Milyen emberré formál bennünket az a
8 - 6 - 4 év, amit ebben/abban a közösségben töltünk? Tényleg végletes döntéseket hozhatunk?
Megszerethetünk, meggyűlölhetünk embereket ebben a közegben?
Hogyan viszonyulunk magunkhoz? Tanulhatunk magunkról, másokról, másoktól? Leckék egy életre, vagy még azon túlra is...
 |
| A kiállítás képei. |
Tavaly ősszel volt szerencsém egy Weapon Of Choice kiállítás megnyitóján részt venni
Miskolcon. A kiállítást a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei CSEÖH szervezte.
A kiállítás megnyitóját összekötötték egy kutatással, és a kutatás eredményeinek elemzésével,
ahol a középiskola kb 400 diákja kitöltött egy agresszióval kapcsolatos kérdőívet.
Szerintem az is zseniális, hogy 400 diák időt és energiát áldoz egy ilyen online kutatás kitöltésére és
saját önismeretével megbirkózva őszintén válaszol arra, hogy az elmúlt egy hétben milyen szóbeli, vagy fizikai bántalmazás érte,
vagy ő maga követett-e el ilyet.
A kérdőívet és kiértékelését Dr. Rucska Andrea a Miskolci Egyetem docense készítette.
Innen is újra respect, hogy 400 diák elé kiállt a tudományos kiértékeléssel.
Az eredmény kiértékelése során nem túl sok nagyon megdöbbentő adat volt,
a lányok is agresszívek, a fiúk is, szóban is, fizikailag is. Valahogy le kell adni a kamasz kor feszültségeit.
Ami számomra szembetűnő volt, hogy a sport tagozatos és más, alap, vagy nyelvi tagozatos osztályok között más az agresszió értelmezése, mert a sport önmagában feltételez némi alap agressziót vagy versengést, amit lehet, hogy nem is érzékelnek agressziónak az ilyen tagozatos osztályba járó középiskolások.
Igazán megdöbbentő és szembetűnő volt, hogy a kérdőívet kitöltők 70%-a mondta a kitöltést megelőző héten,
minimum egyszer valamely társának, hogy fizikailag bántalmazni fogja. Van, aki többször is. Ötnél többször is.
Ez elgondolkodtató. Elgondolkodtató a szavak ereje.
Ha csak a hétköznapi helyzeteket nézem, akkor pld. mi hozhat ki annyira a sodromból,
hogy a másikat azzal "fenyegetem" meg, hogy megütöm?
Mára már kevés személy, helyzet van, ahol, akivel szemben annyira fel tudom húzni magam,
hogy meginduljon a kezem. Persze jellemzően egyedül dolgozom és nem hiszem, hogy
a jó tréner ismérve lenne a fizikai bántalmazás...
A kérdőív elemzését követően a 400 diákból kb 14, kiegyensúlyozott ivararányban és korosztályi elosztásban részt vett egy tréningen, ahol mesterségesen kerültek agresszor, vagy áldozat szerepbe, különböző feladatokon keresztül, védetten.
A tréninget Kishonthy-Kardos Rita tartotta, aki jellemzően inkább női esélyegyenlőség témában verhetetlen, de tapasztalatom szerint nem volt mély víz a kamasz terep sem.
Igazán beszédes volt, hogy a diákok a megérkező körben rögvest reflektáltak az általam is szembetűnő adatra.
Elmondták, hogy azért ilyen magas ez az adat, mert szófordulatként használják a "megütlek", "megcsaplak" és hasonló kifejezéseket.
A tréning elején persze minden résztvevő szabadkozott, hogy ő nem tapasztalt agressziót,
áldozat sem volt soha, sőt a környezetében, az osztályban sincs ilyen, vagy ehhez hasonló, de persze értik, hogy ők most a korosztályukat képviselik.
Aztán jöttek sorban a feladatok, mesterkélt szituációk, belehelyezkedések, példák kérése.
Egyre jobban elmélyültek a feladatokban, szépen, lassan előkerültek a valós saját tapasztalatok,
konkrét személyes példák, vagy közvetlen környezetben előforduló esetek.
Szép volt látni az oldódást, ahogy valóban elmesélik a sérelmeiket,
amelyek néha odáig fajultak, hogy egy-egy gyerek iskolát is váltott,
mert nincs, nem volt eszköze, ereje vagy képessége arra, hogy megbirkózzon társai, jellemzően verbális agressziójával.
A szülők nem tudnak, vagy akarnak mit tenni és sok esetben a tanárok sem.
Pedig mindössze annyi volt a "bűne", hogy szuperhősöket gyűjt...
Szép volt látni, hogy milyen felnőtten tudnak megnyilvánulni egy-egy helyzetben és milyen gyermekien és kamaszosan összekacagni, ha megoldásokat keresünk, vagy mi lett volna ha helyzeteket tárunk fel.
Az őszi látogatásaim legtanulságosabb élménye volt ez a délelőtt, a tanulmány, az elemzése, a tréning is.
Tovább vitt, elgondolkodtatott, foglalkoztat a téma még ma is.
Később szívesen meséltem ezt az élményemet, a látottakat, hallottakat egy-egy találkozásom alkalmával, akár oktatással foglakozó körökben is, mert úgy érzem óriási felkiáltójel.
Nem azért, mert olyan nagyon drasztikus lett volna az eredmény,
inkább azért, mert fel kellene ismerni ezeket a helyzeteket és kezelni kellene.
Drasztikusan nem beleavatkozni, csak jelen lenni, észlelni, megoldási javaslatokat kínálni.
Rákérdezni. Megelőzni.
Visszagondolok a saját középiskolai éveimre, ahol kiskirályként éltem.
Diák önkormányzati alelnök, fő-fő szervező. Rohangáltam a szünetekben, mint pók a falon.
Óriás, szívszaggató, beteljesületlen szerelmek. Iskolaújság szerkesztése, Diákjuniális szervezése,
Énekkari szereplések, színjátszós szereplések.
Nagyon sűrű négy év volt. Egy pár pillér megmaradt az életemben a vidéki neves gimnáziumból,
de a nagy sérelmek eltűntek, mert még ennél is sokkal meghatározóbb volt a főiskola,
az egyetemi közeg, ahonnan aztán tényleg életre szóló kötődések, munkatársak, szellemi társak akadtak.
De azt is érzékelem, hogy nem mindenkinek volt ilyen gondtalan ez a pár év,
hogy bizony vannak körülöttem olyanok, akik kaptak egy-egy életre szóló útravalót a középiskolai éveik alatt.
Ez volt az utolsó olyan meghatározó közösségük.
Gondoljunk csak azokra a filmekre, sorozat részekre, ahol a középiskolai sérelmeket dolgozzák fel.
A Jóbarátokban a Rachelt utáló klubra, vagy az Így jártam anyátokkal című sorozatból Robin középiskolai szerelmére, akinek csak a roadja volt.
De a kedvenc jelenetem a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Amigó Dávidos jelenete (special thanks VT), mert hát valóban, ku*va mindegy, hogy hol van vasérc.
Egy kedves barátomnak szintén elmeséltem a kérdőív történetét és megkérdeztem, hogy neki van-e bármilyen középiskolai sérelme.
Több nagyon kedves történetet is mesélt, talán az volt a közös bennük, hogy akkor és ott senki nem mondta meg mit is gondolt,de évekkel később konstatálták, hogy egy akkor és ott elhangzott pikírt megjegyzés, vagy egy odaszúrt mondat hatására
milyen változásokat vett az életük.
Miskolcon a tréning megérkezős körében "felnőttként" ültem, de tőlem is megkérdezte Rita,
hogy nekem mi jutott eszembe a tanulmányról és van-e valami, amit meg szeretnék osztani.
Talán sikerült egy fent említett mondatot hagynom a középiskola dísztermében.
Hogy mit mondtam?
Engem meglepett, hogy a megütlek egy szófordulat és elgondolkodtatott, hogy milyen hatalmas ereje lehet a szavaknak, holott nem is gondolnánk, néha csak úgy kiszaladnak.
Több, mint 10 éve léptem ki a gimnázium falai közül, de a mai napig van olyan ismerősöm, akik
felnőtt fejjel sem felejtették el a tanárok szidalmait, táblai megaláztatásait, vagy élesen
emlékeznek egy-egy sérelmükre.
Hogyan lehetne ezt ma megelőzni? Orvosolni?
[SZERINTEM]
Vigyünk a középiskolákba több önismeretet a kamaszoknak!
Legyen terük megismerni azt, amit tudás és információk hiányában nem értenek,
ezért saját eszközeikkel minősítik. Adjunk lehetőséget rá, hogy kíváncsiak legyenek egymásra,
hogy legyen eszközük, sokkal több eszközük kifejezni az igényeiket, megvalósítani a terveiket.
Legyen véleményük, hallgathassák és hallják meg a másik véleményét is és érezzék meg,
hogy komoly ereje, következménye lehet a kimondott szónak is.
Tanítsuk meg őket önmagukkal bánni, kérdezni és visszajelezni.
Nem csak a kamaszoknak nem megy...
