December elején azért elmentem egy koncertre, amin ő is ott volt. Önmagához képest elég részegen, egy csont és bőr lányt próbált meg felszedni. Na jó, nem csak beszélgetni akart vele, csak a csaj nem. Bizonygatta, hogy majd megdugja, biztosan megdugja. Idegennek tűnt az a fiú, aki olyan elesetten tudott beszélni a nagy szerelméről és az összetört képéről a jövőt illetően, a szertefoszlott gyermek vágyakról és a telesírt párnákról. Nevettem, persze kínomban, a szívem szakadt meg látva, hogy azok a lányok jönnek be neki, amilyen én soha nem leszek és miután mi már tisztáztuk, hogy Ő pont annyit tud nyújtani nekem... Szóval pont annyit, amennyi nekem nem elég, mert én már az egész tortát szerettem volna, nem csak a mázat a tetejéről.
Volt bátorságom megjegyezni, hogy "ezek a nők"...összeszorított szájjal, a részegségtől őszinte arcon mondta, hogy igen, ezek és bólogatott, de nem nézett rám.
Sejtettem. Ebben a pillanatban engedtem el az összes elvárásomat vele kapcsolatban, inkább aggódni kezdtem. Teréz Anyu ébredezett. December 1. volt. pont jó nap az újrakezdésre. Hazafelé elhatároztam, hogy december 15-ig bepasizok, ha törik, ha szakad.
Kikísértük egymást a villamosig, ő balra, én jobbra. Aggodalmam odáig csapott, hogy megírtam neki, hogy azért csípem meg legyen önbizalma, meg ilyenek. (Nagy qurva ez a TerézAnyu) Erre elindult az üzenet áradat, hogy ő nem is és már mikor nem bírtam gépeléssel, illetve azt éreztem, hogy leugrik a hídról, akkor telefont ragadtam. Coach voltam, terapeuta és barát, akinek nem hitt el semmit. Csak egyet hajtogatott, hogy nem jó semmire. Hiába mondtam a sorok között, hogy de, nekem jó lenne. PONT jó lenne, semmit nem hallott meg belőle. Semmit.
Letettük a telefont, közben rátaláltam Feldmárra a Facebookon, ezt elküldtem még, mert rossz terapeuta vagyok, jobban akarom a gyógyulást, mint ő maga. Neki jó (volt - azóta ugye eltelt egy hónap) a szenvedésben és önmarcangolásban és abban a hitben, hogy nem lesz jó senkinek... Szóval elküldtem a videót és alig tudtam elaludni, azon gondolkodtam, hogy HOGYAN lehetne kirángatni ebből, hogyan lehetne megértettni vele, hogy egy szemüvegen keresztül nem nézhet magára, ráadásul egy elhagyott szerető szemüvege mindig torz, hiszen hogyan lenne vége, ha nem szomorúan, vagy fájdalmasan? Ki mindenki vágott már fájdalmat az exe fejéhez csak azért, hogy előbb tudjon szabadulni ő maga is?
Vissza hozzám. Szóval már azon gondolkodtam, hogy vadidegen lányok videoüzeneteit veszem fel egy fotót mutatva róla, hogy mit gondolnak, meg hogy titkos leveleket küldök neki, de aztán semmire nem maradt időm... mígnem rájöttem.
Annyira élveztem ennek az ajándék/felrázó/bárminek a kitalálását, hogy csak na.
Összeszedtem 100 küldetést.
Teljesen hétköznapiakat, még csak nagyon a komfortzónából sem kell kilépni hozzá, de minden napnak ad egy különleges zamatot, mert vagy megcsinálja az ember fia/lánya, vagy nem.
100 mini küldetés között ilyesmik szerepelnek: vidd el enni valamelyik családtagodat, nevettess meg egy idegent, egyél valahol, ahol még nem ettél....
Én élveztem a legjobban, ő meg jobban örült neki, mintha bármi tárgyi ajándékot kapott volna.
Mindig elmondja, hogy tőlem tanulta, hogy élvezze ki az együtt töltött időt és ha csak ennyit kapott, akkor annak kell örülni... Persze, amikor itt rám gondol (már hogy én tőle), akkor picit elkap az ideg, hogy a f@sznak kell ilyen bölcsnek lennem... de igazam van. Igaza van. Ez egy jó felfogás, főleg akkor ha az ember nem akarja a miérteket keresni, vagy nem találja a logikus, vagy érzelmi magyarázatot...
Érzelmekkel nem vitatkozunk! Helyes? Helyes!
30 felett őszintén:
Örülök, hogy én voltam a nyara ajándéka voltam, Ő meg valahol az én ajándékom volt - magamnak.
Örülök, hogy én voltam a nyara ajándéka voltam, Ő meg valahol az én ajándékom volt - magamnak.
Szar klisé, de igazán akarom, hogy maradjunk barátok.
