Amikor magam alatt vagyok, jellemzően két dolgot szoktam csinálni.
Az egyik, hogy utálok mindenkit, megzabálom az összes fellelhető rágcsálnivalót, depressziós filmeket nézek és bőgök, mert a filmen még a mellékszereplőknek is jobb sorsa van, mint nekem és nyilvánvaló, hogy soha nem leszek boldog/szerelmes/házas/anya.
VAGY. Önigazolást keresek, felkeresem a barátaimat, akinek nem mellékesen full manipulatív módon adom elő aktuális óriási problémámat. Arra várva, hogy helyeseljenek, megdicsérjenek és aztán keresek valami olyan szituációt, ahol mások sokkal jobban a padlón vannak, megpróbálok nekik segíteni, mert addig sem kell a saját nyomorommal foglalkozni.
A minap is ez történt. Önigazolásként felkerestem már említett Őszinte Barátot, hátha kapok önigazolást, két-három jól irányzott bunkó mondatot.
Ami igazán meglepett, hogy nem volt bunkó. Finomkodva suttogta, hogy hát igen, érti, fura is meg minden ez az egész, de az az igazság, hogy túl jóképű a srác. Szóval az ilyen jóképű srácok, hát ...
Bassza meg! Persze, hogy jóképű, ezért szimpatikus, (ezért is). De most komolyan nekem akkor nem jár jóképű faszi? Akkor keressek a rondarandin valakit, ássam-e el magam, vagy akkor legyen ez a mérce, hogy mondjuk Ő már túl szép nekem? Szóval nem hogy önigazolást nem kaptam, még bele is taposódott a lelkembe. Jó, igaz. Nyitott szájjal szaladtam a ... De talán jobban fájt, hogy finomkodott ŐB, mint ha mindezt bunkón adja elő.
Ez a beszélgetés aztán a következő napjaimat is meghatározta, mászkáltam az utcán a párokat figyelve, hogy mennyire választanak szépségükön alul/felül... Ha csak a kinézetre mennénk ugye, de a lélek szépsége és egyéb filozófiai magasságokba már bele se megyek...
Aztán valaki visszatornázta az önbizalmam. Évek óta ugyanazt írja, dicsér, hogy sugárzom, hogy minden porcikámban benne van a NŐ (szerintem jól hazudik), hogy elbűvölő vagyok és okos és szexi, meg azt is írta, hogy vadító és hasonló szavakat. Tényleg ismer. Látott már, már nem akar elcsábítani, házas, de emlékszik rám, hisz bennem. Az éjszaka közepén is eljön és átölel, hogy tudjam mit érek és ne hagyjam magam elbizonytalanítani (magamtól sem). Hihetetlenül jókor találtak meg a szavai.
Eljött, megölelt, megálltuk, hogy ne essünk egymásnak, mert erősek vagyunk, ő ráadásul házas is, de szinte repültem.
Ha megyek az utcán, és erőre van szükségem a fárasztó nap után, akkor arra gondolok, hogy van valaki, vannak valakik, akik szépnek tartanak, sugárzónak és kedvesnek, van valaki, aki azt gondolja rólam, hogy minden porcikámból sugárzik a nő. Akkor minden bizonytalanságom ellenére elhiszem, mert tudom, hogy valahol így van és jobb napjaimon emlékeztetni sem kell erre magam. De vannak napok, amikor erősen erre kell gondolnom.
Mert pontosan tudom, hogy bele lehet szeretni egy nyakhajlatba, egy pisze orrba, egy mosoly-ráncba egy hangba, egy átbeszélgetett éjszakába, egy élettörténetbe...
És pontosan tudom, hogy belém is, igen, belém is belém lehet szeretni.
30 felett őszintén:
Házas. Ő ezt választotta, de valahol legbelül remélem, hogy egyszeri befejezetlen éjszakánk fájdalommentesen befejeződik majd. Egyszer. Egy napon.
