Amikor harminc felett a kishugod visz koncertre...18 évesen még arról ábrándoztam, hogy majd én viszem Őt koncertre, meg ide-oda, a férjemmel meg a gyerekeimmel, akikre majd vigyázhat...
Ehhez képest Ő visz engem koncertre a pasijával (és tart szánalmasnak, mert nincs pasim).
De ahogy álltam a koncerten, és őrjöngtem, - mert ki ne őrülne megy egy Wellhello koncerten és ordítaná üvöltve, hogy Apu vedd meg nekem a várost... - ahogyan normálisan szoktam a koncerteken, ott jöttem rá, hogy amíg így együtt ugrálok az ugrálósabb tizenévesekkel, addig nem vagyok sem öreg, sem fiatal. A zene tesz kortalanná, mert egy DeákBill koncerten is ugyanúgy zúzok, mint egy Prosectúrán, vagy egy Halottpénzen vagy sorolhatnám....
Akkor kell elgondolkodnom, amikor már nem akarok elmenni egy koncertre sem és nem hoz lázba egy szaxofon szóló, vagy a szaxofonos....
Harminc felett őszintén: Nem szégyenkezem azért, mert minden koncerten (bármilyen koncerten) elmegy a hangom, úgy üvöltöm a számok szövegét teli torokból és ugrálok, hogy vörös lesz a fejem.
Hamarosan ebbe fognak beleszeretni. :)
