Azt hittem elég lesz az asztalra lecsapni a coca-colas üveget és azt mondani, hogy akkor ma minimum csókolózni fogok, maximum teherbe esek és a csoda megtörténik, mert az akaromon múlik az egész.
/Ez az eset egy meg nem nevezett barátnőmmel történt, teherbe nem esett, de lett volna rá esély is akár. Városi legendák testközelből./
Szóval én is odacsaptam. Képletesen persze.
Úgy tűnt működik, működhet, mert akartam, akartam, hogy működjön, megvoltak a viselkedési minták, mindent helyesen tudtam játszani, a szívem is elhitte egy darabig. Körülöttem mindenki sokkal boldogabb volt a ténytől, hogy nem vagyok egyedül, mint én. Ezt már akkor is furcsa volt, de sebaj, majd csak kialakul, mert végül is miért is ne, másoknak is működik, vagy így, vagy úgy.
Pörgettem a dolgokat, történjen meg minden minél előbb, szex, találkozások barátokkal, mély víz, mert ha nem működik mégsem, akkor haladjunk tovább, nem érünk rá, sürget az idő.
Sürget a társadalom, CSOK itt, CSOK ott mért nincs 30 évesen férjed, három gyereked, aranyos kutyád? A "barátok" körülötted jönnek a hülye kérdéseikkel, meg persze az is zavar, hogy egyedül mész mindenhová, ahová mások párosan, vagy azt hiszik visszataszító vagy, vagy hogy szegény biztosan más és nem tudja/akarja felvállalni, mert nem meri, a szüleid, a családod pressziója, hogy nem baj, majd veszel egy macskát (fúj), vagy egy hörcsögöt.
Sürget a társadalom, CSOK itt, CSOK ott mért nincs 30 évesen férjed, három gyereked, aranyos kutyád? A "barátok" körülötted jönnek a hülye kérdéseikkel, meg persze az is zavar, hogy egyedül mész mindenhová, ahová mások párosan, vagy azt hiszik visszataszító vagy, vagy hogy szegény biztosan más és nem tudja/akarja felvállalni, mert nem meri, a szüleid, a családod pressziója, hogy nem baj, majd veszel egy macskát (fúj), vagy egy hörcsögöt.
De hiába pörgettem, van ami nem jött. Nem AZ az érzés, nem volt katarzis. Viszont valahonnan a zsigerekből előkúszott egy nagyon régi ismerős, egy kis ördögöcske formájában, akivel már sokszor találkoztam, ha erőltettem azt, amit nem kellett volna.
Ez a kis ördögöcske mindenkit megbámult az utcán, ez a kis ördögöcske nem válaszolt az üzenetekre, nem vette fel soha a telefont, ez a kis ördögöcske hazudott és minden erejével azon volt, hogy megutáltassa magát, ez a kis ördögöcske annak idején messzebbre is elment. Ennek a kis ördögöcskének volt egy fanyar, hideg stílusa, egy nemtörődömsége, egy szótlansága. Keserű ízt hagyott a szájban és repkedő pillangók helyett görcsöt a gyomorban és erős váll és nyakfájdalmat.
Szóval ördög jött most is, felütötte a fejét és most csak a bámulásig engedtem merészkedni és tudtam, hogy akkor lépni kell. Most kell lépni.
Asztalra csapott coca-colas üveg ide, elhatározás oda, mégis csak szükség van a szikrára, az el nem múló izgulásra, arra, hogy minden alkalommal igyam a szavait, arra, hogy rá gondoljak egész héten akkor is, ha nem konkrétan, de mindenről eszembe jusson, kell, hogy reménytelen legyen és kell, hogy epekedjek, kell, hogy titok legyen és kell, hogy mindent tudni akarjak róla és kell, hogy a világot meg akarjam váltani és kell, hogy én legyek a jobban és teljesen és menthetetlenül rajongó... Ez a típusom. Minden veszélyével együtt.
Kicsit sajnálom. Sajnálom, hogy nincs meg a képességem a csendes egymás mellett élés beleszeretésébe. Nincs meg az elhatározásom, nem tudom meghozni a döntést, mert ez biztosan csak az. Valahol annak kell lennie, az én döntésemnek.
Úgy utálok dönteni.
