Volt egy barátom, akivel egy fél éven keresztül nagyon sok időt töltöttünk együtt. Egy srác. azt hiszem szerelmes is voltam a találkozásainkba, a beszélgetéseinkbe és abba, hogy kirángatott a mélységesen mély csalódottságomból. Táncoltunk, boroztunk, pörögtünk, sokat aludt nálam. Nem, egyszer sem szexeltünk, sőt nem is csókolóztunk. Szerettem vele időt tölteni. Komoly témáink voltak, nagy igazságokat mondott, óriási kijelentéseket. Persze hogy a női-férfi téma volt porondon legtöbbször.
Harminc éves volt, egy ilyen beszélgetés alkalmával azt mondta, nem szeretne megalkudni.
Senki mellett nem szeretne megalkudni.
Félelemmel tölt el a mondata, hogy én is megalkuszom majd. Félelemmel tölt el a mondata, hogy nem tudom ki mellett tudnék megalkudni.
Az Eszmecsere után idéztem az Egyetlenimből, ami megdöbbentő, de attól rettegek, hogy majd egyszer nem fog érdekelni, hogy ki az, akit igazán szeretnék magam mellett a hátralévő évekre, hanem csak az fog érdekelni, hogy legyen valaki, aki nem egy kutya, vagy jesszusom, ne macska semmiképpen se legyen. Meg az fog érdekelni, hogy csütörtök este ne üljek egyedül itthon, hanem valakivel együtt üljek itthon.
Harminc felett őszintén:
Aztán a kesergés közepette eszembe jut, hogy olyan nagyon naív vagyok és minden érzelem kiül az arcomra, hogy valószínűleg senki mellett nem tudnám eljátszani a megalkuvást....még szerencse, hogy a poker arc nem jellemző rám és még ma is elpirulok egy-egy szaftosabb megjegyzéstől...
