nullhetvenöt - eszmecsere

Ma elmentem egy páratlan Eszmecserére, ahol mindannyian páratlanok voltunk: férfiak, nők, majdnem mindannyian harminc felett. Majdnem mindannyian őszintén. Beszélgettünk. Nem hiszem, hogy egyikünknek se fordult volna meg a fejében, hogy hátha itt, hátha ma este majd... de alapjában véve a közös téma hozott minket össze, meg ez a lehetőség, hogy akkor erről ma este beszéljünk. Beszéljünk és ne csak nők, vagy csak férfiak, és ne párkapcsolatban élő az egyedülállóval, hanem mind páratlanok (a szó átvitt értelmében is), mert mi tudjuk elmesélni egymásnak a rosszul sikerült randikat, vagy azt, hogy mit nézünk meg a másikon, vagy hogy mi tesz boldoggá.

Beszélgettünk. Ki oldottabban, ki kevésbé. A nagy nevetések között komoly dolgok is elhangzottak, egyre mélyebbre, mélyebbre mentünk a témákban. Előkerült egy-két Pakli kérdés is, de szerencsére a résztvevők (öt nő és négy férfi) voltak olyan bátrak, hogy saját témát dobjanak be.
Elhangzott egy kérdés, amire a megszólított nem szeretett volna válaszolni, pedig úgy reméltem, reméltem, hogy elmondja helyettem a választ arra kérdésre,amit már nekem is olyan nagyon sokszor feltettek és amelyik kérdést példaként hozom fel arra kérdésre, hogy, mi az, amit nem szeretnél, ha megkérdeznének tőled... 

Na most jól belezavarodtam én is. 

- Te miért vagy egyedül? 

- ANYÁDÉRT! - Hangzana a nem túl asszertív válasz. Itt persze nem ez történt, mert a társaság, a helyszín és a körülmények a finom visszautasításnak adtak teret. Érthetően és persze érthetetlenül, mert hiszen miért is ne lehetne egy nem tudom-mal elütni, vagy átpasszolni a kérdést másnak. De pont ettől lesz izgalmas, hogy nem jön zsigerből a válasz erre a kérdésre, mert csípőből megmondom hogy az almát vagy a körtét szeretem-e jobban, vagy kitöltök egy tesztet, hogy mi a szeretetnyelvem, vagy hogy milyen személyiség típusba tartozom, de HOL VAN AZ A TESZT, ami választ ad arra kérdésre, hogy miért vagy egyedül???

- Öt év alatt nem volt senki, akivel komolyabban is?
Hangzik a következő kérdés, már az este végén, a közös beszélgetés után. 

Apukám, csak megforgatod a tőrt a szívemben.Dehogynem, hogyne lett volna, akivel ÉN bármikor komolyabban is gondoltam volna. Ő nem gondolta. Erről olyan könnyű beszélni? NEM. Ki beszél szívesen a kudarcairól? Azzal van tele a faccebook falad, hogy mi az, amit nem értél el, nem ettél meg, nem láttál, nem hallgattál? Nem. A kudarcait az ember ritkán teszi ki az ablakba. Minden visszautasítás alakít rajtad és mégis megérzed az eper illatát a piacon és mégis mosolyogsz a szappanbuborékot fújó kislányra és felveszed a szép ruhád és elmész a bálba, mert talán a ma estét én is ki tudom tenni a facebookra. Ki tudja mennyi embert nem vettem, vagy nem akartam észrevenni öt év alatt...? És továbbra is azt gondolom, hogy nincs recept az ismerkedésre, vagy olyan, mint a húslevesé, hogy minden háznál más és más és mindenki a sajátját hiszi az igazinak. Mégis, egy érdekes mintát felfedeztem ma este. Az asztalnál ülők 80% fél éven belül váltott munkahelyet, vagy pozíciót. Szomjazzuk a változást. Mi mind, akik ott ültünk, páratlanok,- mert okos, szimpatikus és nyitott emberek ültek egy-egy pohár limonádé vagy bor mellett az asztalnál - nyitottunk egy beszélgetésre, ahol közös témánk nem csak az egyedülállóságunk volt. Kezdetnek ez nem is olyan rossz. 

Harminc felett őszintén:

Egyre közelebb érzem magamhoz, hogy megszervezzek egy hasonló témájú meetupot.