Amikor megszületett a legkisebb testvérem, akkor egy csomó tervet szövögettem kamaszként. Emlékszem, ahogy ringattam a kezemben és altattam, a Yesterday című Beatles számot énekeltem neki fonetikusan, borzalmas kiejtéssel, meg néha átváltottam a klasszikus altató dallamára, hogy elaludjon és közben volt időm gondolkodni. A hálószobában mászkáltam fel és le egy futó szőnyegen a hatalmas fésülködő tükör előtt, ami Édesanya öröksége (asszem).
Szóval altatgattam a kis Nyuszit és közben elképzeltem, hogy amikor majd Ő 15 lesz, akkor én már 30 és majd családom lesz, meg férjem és gyerekeim (nem egy, egyből több, nomen est omen, ugye, nyilván) és majd én leszek az, aki segíti, meg egy csomó mindenben tud neki tanácsot adni és dotálom és satöbbi, satöbbi. Egy nagy családi ház konyhájában ülve beszélgetünk az élet dolgairól, ez volt a fejemben 15 évesen, amikor a kicsit még ringatva, sétálva altattam 2000 előtt.
Se férjem, se gyerekem, se gyerekeim, sőt olyan hosszú párkapcsolatom sem volt, mint Neki.
S az Ő fájdalma ma az enyém is, az Ő könnyei ma az enyémek is, mert az első szerelem vége, az valahol a gyermekkorunk végét is jelenti.
Gyönyörű, okos, törékeny, csodálatos kishúgom minden fájdalmát átvenném, mert ezzel a fejjel már tudom, hogy mennyi mindent lehetne (lehetett volna nekem is) tanulni a korai tudom, hogy mi történtből.
Én aztán tudtam szenvedni, vagy talán azt szerettem a legjobban.
Az összes viszonzatlan nagyon szerelmem eszembe jutott.
Volt olyan, hogy ültem a telefon mellett (TÁRCSÁS TELEFON, nem mobil), mert a már egyetemista plátói szerelmem megígérte, hogy majd felhív. Órákat ültem nagyon közel a telefonhoz. De persze nem hívott. Eszembe jutottak a naplók, amiket arról írtam, hogy ma láttam, ma beszéltem vele, ma hozzám ért... satöbbi.
Aztán eszembe jutott az első gimnáziumi szerelmem, aki elmondta, hogy már nem szeret és ne haragudjak, én meg ahelyett, hogy haza mentem volna a barátnőmhöz rohantam.
Örök emlék az első. Mindenből örök emlék és örök fájdalom.
Hogyan él túl ilyenkor az ember lánya?
Sír, nem hiszi el, őrjöng, hibáztat, összeomlik.
Én nem ettem, nem aludtam, duzzogtam, csapkodtam. Kapartam, hátha visszaszerzem. Nem ismertem lehetetlent. Nevetséges lettem. Szinte minden alkalommal, mert annyira tudtam szeretni, hogy az fizikailag fájt. Tényleg fájt. Azt gondolom, hogy magas a fájdalomküszöböm, de emlékszem,amikor az egyetemi nagy szerelem szakított velem, akkor azt hittem, hogy meg fog állni a szívem. Egyedül mászkáltam a kollégiumi szobában és halálomra készültem, mert azt hittem tényleg meg fog állni a szívem...
De mind elmúlt. Minden csalódás megtanított valamire.
Most itt vagyok. Minden tapasztalatommal, amivel segíteni tudok, minden szeretetemmel és a hallgatásommal is. Itt vagyok, ahogy szüksége van rám. Neki. Mert most ezzel tudok segíteni.
Illetve talán azzal, hogy egy szakítás nélkül se lennék ma az, aki vagyok. Nagyon szép emlékek (is) kötnek minden volt kapcsolatomhoz, ami óhatatlanul a szívembe íródott. Részesei az életemnek.
Mit tanultam még? 30 felett őszintén?
Hogy csak égő, lángoló szerelemmel tudok létezni egy kapcsolatban, Enélkül nem. S az égő, lángoló szerelmeknek ugyanilyen fájdalmasan van végük, mint amennyire csodálatosan kezdőnek. De a langyos vízben nem tudok létezni és nem tudom megvárni a szerelmet. Vagy van, vagy nincs. Ezt valahol mindig is sejtettem, de mára már tudom is.
