Tök sokszor eljátszottam már, hogy hulla szerelmes vagyok valakibe, pedig csak attól ujjongtam (és kevertem össze az érzést), hogy valaki foglalkozik velem. Figyel arra, amit mondok, visszakérdez, elhív programokra, felhív telefonon, ír egy üzentet (amikor megígérte - ŐRÜLET) és/vagy vesz nekem enni/inni/jegyet. Szóval hajlamos voltam a kedvességet, a figyelmet, az odaadást összekeverni az érdeklődéssel. (Tényleg?) Ebből kifolyólag általában, ezeket a felém irányuló jeleket (vagy jelnek nem nevezhető izéket), vagy nevezzük nemes egyszerűséggel gesztusokat én a szerelmi/szexuális érdeklődés csíráinak vélem/véltem.
Mert igen, IGEN. Végtelenül jó társaság vagyok, nem vagyok ostoba, van humorom, spontán vagyok, nincsen őrült sok rigolyám, könnyen alkalmazkodom, sokrétű vagyok, rengeteg érdekes dologgal foglalkozom, szórakoztató történeteim és érdekes barátaim vannak és egyszerűen élvezetes a környezetemben lenni. (Na jó, nyilván nem mindig, de bakker, én sem vagyok robot) Száz szónak is egy a vége, kértek belőlem, mert ebből részesülni akartak, ezért invitáltak, kérdeztek, fizettek, nevettek.
Aztán elkezdtek beszélni a lelki problémájukról, a szomszéd asztalnál ülő nőről, a csajozási sikertelenségükről, egy jelenlegi vagy ex barátnőjükről, és/vagy az anyjukkal/apjukkal/kurváramindegy kivel való, nem túl rózsás viszonyukról.
Ekkor belőlem, (nomen est omen) előbújik Terézanya, hogy akkor itt most feladat van, megértés kell,terápia kell, coaching kell, kérdések kellenek, megoldás kell és akkor legyen ez most egy helyzet, egy ilyen feladat és akkor MEGOLDJUK.
Meg persze ott vagy a 'hű de kivételes helyzetben vagyok' érzés, mert általában felmerül a mesék közben, hogy - De jó Neked ezt elmesélni, még soha nem mondtam el senkinek. Ettől meg úgy érzem, hogy valami nagyon extra helyen vagyok az életében/életükben.
Pedig had mondjam el Neked (magamnak) így, harminc fölött, őszintén: hogy a NAGY BÜDÖS LÓFASZT! - így. Ilyen puritánul, nyersen, egyszerűen. Nem vagy kivételes helyzetben az életükben, mert abban a szent pillanatban, amikor jön egy hamvas huszonötös, kerek seggel, nagy mellekkel, aki vasággyal húsz kiló, de kevéssé szórakoztató, nincsenek jó történetei, szeszélyes és nem alkalmazkodik, de hajlandó randizni vele/velük, szóval abban a szent pillanatban elmaradnak az életedből.
Akkor jön a kognitív disszonancia redukció: ó, hát nem is olyan helyes, nem is illettünk volna össze, ó mindegy, mert milyen unalmas már egyébként, vagy jesszusom, nem egyeznek a politikai/vallási/étkezési/ivási/alvási/film/zenei nézeteink, ebből nem lett volna semmi, anyám, mennyi nyavalyája van, vagy nincsenek ambíciói, vagy nem is vonzódtam hozzá szexuálisan, vagy tudomisén mit szoktam még kitalálni ilyen esetekre.
Maradjunk az E/2-nél, így bárki magára veheti.
Tudod mit? Menj el Te a jó büdös picsába! Igen. Ne hívj el koncertre, ne hívj el kajálni, főleg ne vigyél moziba, ne mutass be a barátaidnak, rokonaidnak, munkatársaidnak, ne nevess a vicceimen és ne kérd ki a véleményem, főleg ne dicsérj és határozottan kérlek ne mondd el a problémáidat, ne kérdezz rá milyen volt a napom és nyomatékosan kérlek, hogy egy korty piára se hívj meg és soha ne segíts nekem! Miért? Mert barátom szerencsére van elég, akivel mindezt megtehetném és jó szívvel is tenném. Mit várok Tőled? Ha valóban élvezed a társaságom, szimpatikus vagyok és vonzónak is találsz, akkor mondd meg, bókolj, kockáztasd meg, hogy működne. Vállald fel, vállalj fel, hívj el egy randira, érj hozzám direkt, vagy néha csak úgy véletlenül, fogd meg a kezem, vigyél el táncolni, kucorodj mellém, simogass meg, ölelj meg és csókolj.
De ne húzd az időmet! Neked van még száz húsz éves... Én meg itt állok, harminc felett, őszintén...
